01/A. tzorbjjc and Liquid Limbs (early tapes) "Álom, miben hittél (Dreams ohne Profitability" 02/B. tzorbjjc and Bronski Beat (courtesy of London) "Need a Man Blues"
Lukács György:
"Bevezetés a marxi esztétikába" (részlet)
(…) A dialektikus módszer
lényege éppen abban áll, hogy az abszolút és a relatív elválaszthatatlan
egységet alkot: az abszolút igazságnak megvannak a maga relatív, helyhez,
időhöz, körülményekhez kötött elemei, viszont a relatív igazság, amennyiben
csakugyan igazság, amennyiben híven tükrözi a valóságot, abszolút érvénnyel
bír. (…)
(…) A dialektika tagadja azt, hogy bárhol a világban léteznék tisztán egyoldalú
ok és okozati viszonylat: a legegyszerűbb tényekben is felismeri okok és
okozatok bonyolult kölcsönhatását. És olyan sokrétű és sokoldalú folyamatban,
mint amilyen a társadalom fejlődése, a történelmi materializmus különös
élességgel hangsúlyozza, hogy a társadalmi, a történelmi fejlődés összfolyamata
mindenütt bonyolult kölcsönhatások szövevényéből jön létre. (…)
(…) A marxizmus fejlődéstörténeti alapgondolata, hogy az ember munkája révén
vált állatból emberré. Ily módon a szubjektum alkotó szerepe úgy nyilvánul meg,
hogy az ember – munkája által, melynek jellegét, lehetőségeit, fejlettségi
fokát stb. természetesen objektív természeti és társadalmi körülmények
határozzák meg – önmagát teremti meg, önmaga csinált önmagából embert. (…)
(…) Az ember szellemi tevékenységének minden területén tehát bizonyos relatív
önállósággal bír; ez vonatkozik legelsősorban a művészetre és az irodalomra.
Minden ilyen tevékenységi terület, minden ilyen szféra – az alkotó
szubjektumokon keresztül – önmagát fejleszti, közvetlenül saját korábbi
alkotásaihoz kapcsolódik, azokat fejleszti tovább, ha kritikával és polemikusan
is. Már rámutattunk arra, hogy ez az önállóság relatív, hogy semmiképpen sem
jelenti a gazdasági alépítmény elsődleges jellegének tagadását. Ebből azonban
távolról sem következik, hogy az a szubjektív meggyőződés, mintha a szellemi
élet valamely szférája önmagát fejlesztené tovább, puszta illúzió volna. Ez az
önállóság objektíve van megalapozva a társadalmi fejlődés lényegében, a
társadalmi munkamegosztásban. Engels e kérdésről a következőket írja: „Az emberek,
akik ezzel foglalkoznak, a munkamegosztás különféle ágaihoz tartoznak, és azt
hiszik magukról, hogy független területen dolgoznak. És amennyiben önálló
csoportot alkotnak a társadalmi munkamegosztáson belül, annyiban termékeik –
tévedéseiket is beleértve – visszahatnak az egész társadalmi fejlődésre, még a
gazdaságira is. Emellett azonban ők maguk ugyancsak a gazdasági fejlődés
uralkodó befolyása alatt állnak.” (…)
(…) A marxi ökonómia ugyanis a társadalmi élet alapját képező gazdasági lét
kategóriáit visszavezeti oda, ahol valóságos formájukban nyilvánulnak meg, mint
emberek viszonylatai emberekhez, és ezeken keresztül, mint a társadalom
viszonya a természethez. Ámde Marx egyúttal azt is bebizonyítja, hogy mindezek
a kategóriák a kapitalizmusban szükségszerűen dologi formában jelennek meg, s dologi
formájukkal eltakarják igazi lényegüket, az emberek közötti viszonylatokat. Az
emberi lét alapvető kategóriáinak e fejtetőre állítása a kapitalista társadalom
szükségszerű fetisizációja. Az emberek öntudatában a világ egészen másképp,
struktúrájában elferdítve, struktúrájából kifordítva jelenik meg. Egészen
kivételes gondolati munka kell ahhoz, hogy a kapitalizmus embere keresztül
lásson ezen a fetisizáción, hogy az emberek mindennapi létét meghatározó dologi
kategóriák mögött (áru, pénz, ár stb.) meglássa igazi lényegüket; az emberek
közötti viszonylatokat. Mármost minden irodalom, minden művészet lényegéhez
tartozik a humanitás, vagyis az ember emberi mivoltának szenvedélyes
tanulmányozása; minden jó művészet és irodalom ezzel szoros összefüggésben
annyiban is mindig humanista, hogy nemcsak szenvedélyesen tanulmányozza az
embert, emberi mivoltának igazi lényegét, hanem ugyanakkor szenvedélyesen
védelmezi az ember emberi integritását minden azt támadó, lealacsonyító,
eltorzító irányzattal szemben. Mivel pedig mindezek az irányzatok,
mindenekelőtt természetesen az embernek az ember által történt elnyomása és
kizsákmányolása egy társadalomban sem ölt – éppen látszólag objektív, „dologi”
jellege miatt – olyan embertelen formákat, mint a kapitalista társadalomban,
minden igazi művész, igazi író ösztönös ellensége a humánus elv ilyen
eltorzulásának; egészen mindegy, hogy ez az egyes alkotókban mennyire válik
tudatossá. (…)
(…) Ezzel azonban még az itt tárgyalandó fő szempontok nincsenek kimerítve. A
tőkés termelési rend művészetellenessége megnyilvánul a kapitalista
munkamegosztásban is. Ennek igazi megértése ismét visszautal az ökonómia
egészének tanulmányozásához. A mi problémánk szempontjából itt csak egy elvet
emelünk ki; ismét a humanitás elvét, amelyet a proletariátus felszabadulási
harca a megelőző nagy demokratikus és forradalmi mozgalmaktól örökölt és tovább
fejlesztett; a sokoldalú, a teljes ember kifejlődésének követelését. A tőkés
termelési rend művészetellenes, kultúraellenes irányzata e tekintetben az ember
szétdarabolását, a konkrét teljességnek elvont specialitássá történő szétdarabolását
jelenti. Ezt a tényt magát a romantikus antikapitalisták szintén felismerték.
De ők fátumot, szerencsétlenséget láttak benne és ennélfogva igyekeztek –
legalább érzésben és gondolatban – visszamenekülni primitívebb társadalmakba,
aminek következtében állásfoglalásuk szükségképpen igen gyakran átcsapott a
reakcióba. Marx és Engels sohasem tagadták a tőkés termelési mód haladó
jellegét, minden embertelenségének könyörtelen leleplezése mellett. Világosan
látták és világosan kifejtették, hogy az emberiség csak ezen az úton teremtheti
meg végleges és igazi felszabadulásának, a szocializmusnak anyagi
előfeltételeit. (…)
(…) Marx itt adott válasza
ugyanis minden műalkotás, minden művészi korszak esztétikai lényegét illetően
két nagy kérdéskomplexumot vet fel: mit jelent ez az így ábrázolt világ az
emberiség fejlődése szempontjából, és hogyan ábrázolja a művész ezen a
fejlődésen belül annak valamely meghatározott fokát? (…)
(…) A dialektikus materializmus alaptétele, hogy a külvilágnak bármifajta
tudatosítása semmi más, mint az öntudattól függetlenül létező világ
visszatükrözése az ember gondolataiban, képzeteiben, érzéseiben stb. (…)
(…) Ha most már ennek a helyzetnek néhány legfontosabb mozzanatát tisztázni
óhajtjuk, akkor azonnal felmerül a kérdés: mi az a valóság, amelynek az
irodalmi ábrázolás hű tükrözése kell hogy legyen? Itt mindenekelőtt a válasz
negatív oldala a fontos: ez a valóság nem a külvilág közvetlenül érzékelt
felülete, nem az élet véletlen, pillanatnyi, esetleges jelenségei. A marxista
esztétika, amikor a realizmust állítja a művészetelmélet középpontjába,
ugyanakkor a legélesebb harcot indítja meg minden naturalizmus ellen, minden
olyan irány ellen, mely beéri a valóság közvetlenül észlelhető felületének
fotografikus visszaadásával. (…)
(…) A marxizmus esztétikája azonban ugyanakkor éles harcot folytat a művészi
fejlődés másik hamis véglete ellen is: az ellen, hogy elvetvén a valóság
fotografikus másolatát, belátván a művészi formák függetlenségét ettől a
felületes valóságtól, a művészet elmélete és gyakorlata most már abszolút
önállóságot tulajdonít saját formáinak, öncélnak tekinti a formák
tökéletességét, illetve azok tökéletesítését, radikális átalakítását, s ezzel
elvonatkozik magától a valóságtól, függetlennek tartja magát a valóságtól, jogot
érez magában annak gyökeres átformálására, stilizálására. (…)
(…) A művészet lényegének
ilyen felfogása elveti a dialektikus materializmus ismeretelméletének egyik
központi kérdését: jelenség és lényeg dialektikájának kérdését. A polgári
gondolkodás és ennél fogva a polgári esztétika úgyszólván sohasem tudott megbirkózni
ezzel a problémával. Minden naturalista elmélet és gyakorlat mechanikusan,
antidialektikusan egyesíti a jelenséget és a lényeget, és ebben a zavaros
összekeverésben szükségképpen elhomályosul, sőt a legtöbbször teljesen eltűnik
a lényeg. Az idealista művészetfilozófia, a stilizáló művészi gyakorlat olykor
tisztán látja lényeg és jelensége ellentétét, azonban dialektika híján vagy
tökéletlen idealista dialektikával dolgozván jelenség, és lényeg között
kizárólag ellentétet lát, és nem ismeri fel az ellentétességen belül az
ellentmondások dialektikus egységét. (…)
(…) Hanyatló korszakok irodalma és irodalomelmélete pedig mindkét hamis
tendenciát egyesíteni szokta: a lényeg igazi felkutatásának helyébe felületes
analógiákkal űzött játék lép, amely analógiák azonban éppen úgy el vannak
vonatkoztatva a valóságtól, mint az idealista klasszikusok lényegábrázolásai;
ezekre az üres konstrukciókra azután naturalista, impresszionista stb.
részletek vannak ráaggatva, és holmi misztifikáló „világnézet” foglalja össze
álegységbe a szervesen össze nem tartozó részeket.
Lényeg és jelenség igazi dialektikája azon alapszik, hogy mind a kettő egyaránt
az objektív valóságnak része, mind a kettő a valóság és nem pusztán az emberi
öntudat terméke. Ámde – és ez a dialektikus megismerés egyik fontos tétele – a
valóságnak különböző fokozatai vannak: van a felület, a pillanatnyiság, a soha
nem ismétlődés elfutó valósága, és vannak a valóságnak mélyebb, törvényszerűen
visszatérő, bár mindig a megmásult körülmények között változó elemei és
irányzatai. Ez a dialektika áthatja a valóság egészét, úgyhogy jelenség és
lényeg ebben az összefüggésben ismét relativizálódik; az, ami, ha a közvetlen
élmény felületéről mélyebbre ásunk, mint lényeg állott annak jelenségjellegével
szemben, mélyebb kutatás esetén jelenségként szerepel, amely mögött egy más,
egy új lényeg áll. És így tovább a végtelenségig. Az igazi művészet törekvése
tehát mélységre és átfogásra irányul. Az életet a maga mennél nagyszabásúbb
teljességében igyekszik megragadni. Vagyis egyrészt felkutatja, lehetőség
szerint mélyre hatolva, a jelenség mögött rejlő lényeges mozzanatokat, ezeket
azonban nem elvonva, nem a jelenségektől elvonatkozva, azokkal szembeszegezve
ábrázolja, hanem éppen ezt az eleven dialektikus folyamatot, ahogy a lényeg
átcsap a jelenségbe, megnyilvánul a jelenségben, ahogy viszont a jelenség a
maga mozgásában felfedi a maga lényegét. Másrészt mindezek az egyes mozzanatok
nemcsak önmagukban rejtenek dialektikus mozgást, egymásba átcsapást, hanem
szakadatlan kölcsönhatásban állnak egymással, egy szakadatlan mozgásnak,
szakadatlan folyamatnak a mozzanatai. Az igazi művészet tehát az emberi élet
egy-egy egészét, a maga mozgásában, fejlődésében, kibontakozásában ábrázolja.
Mivel ily módon a dialektikus felfogás mozgó egységbe foglalja össze az
általánost, a különöst és az egyest, természetes, hogy ennek megvan a maga specifikus
művészi megjelenési formája. (…)
(…) Ennek a művészi szintézisnek egyik legfontosabb központi kategóriája a
típus. (…)
(…) Engels azonban rámutat
arra is, hogy ezt a tipikusságot semmiképpen sem szabad a jelenségek
egyszeriségével szembeállítani, semmiképpen sem szabad belőle valami
elvonatkozott elvontságot csinálni:
„… minden ember típus, egyben azonban meghatározott egyén is, egy
>>ez<<, mint az öreg Hegel mondja, s ennek így is kell lennie.”
A típus tehát, Marx és Engels szerint, nem a klasszikus tragédia elvont típusa,
nem a schilleri idealizáló általánosítás alakja, de még kevésbé az, amivé a
zolai és a Zola utáni irodalom és irodalomelmélet tette: az átlag. A típust az
jellemzi, hogy benne annak a mozgó egységnek, amelyet az igazi irodalom
élettükrözése ábrázol, összes kiemelkedő vonásai a maguk ellentmondásos
egységében összefutnak, hogy ezek az ellentétek, valamely kor legfontosabb
társadalmi, erkölcsi és lelki ellentmondásai, benne eleven egységbe fonódnak
össze. Ezzel ellentétben az átlagábrázolás szükségképpen odavezet, hogy ezek az
ellentétek, amelyek mindig valamely kor nagy problémáinak tükrözései, az
átlagember lelkében és sorsában letompítva, legyengülve jelennek meg, és
ezáltal éppen lényeges vonásaikat veszítik el. A típusábrázolásban, a tipikus
művészetben egyesül a konkrét és a törvényszerű, az örök emberi és a
történelmileg meghatározott, az egyéni és társadalmilag általános. A tipikus
ábrázolásban, tipikus jellemek és tipikus szituációk feltárásában tehát a
társadalmi fejlődés legfontosabb irányai jutnak adekvát művészi kifejezésre.
(…)
(…) A marxi esztétika csupán azt kívánja, hogy a nagy író által megragadott
lényeg ne elvontan jelentkezzék, hanem mint az eleven élet valamely
jelenségében szervesen benne rejlő és annak egyéni életéből kinövő lényege. Az
azonban szerintük egyáltalában nem szükségszerű, hogy a művészileg
megérzékített jelenség mint jelenség, a mindennapi, sőt akárcsak a valóságos
életből legyen merítve. Vagyis a Marx-féle realizmusfelfogással teljes mértékben
összefér a költői fantáziának akár legcsapongóbb játéka, a jelenségek
ábrázolásának legmesszebbmenő fantasztikuma. Nem véletlen, hogy Balzac egyes
fantasztikus novellái, hogy E. Th. A. Hoffman művei azok közé tartoznak,
amelyeket Marx a legmagasabbra értékelt. (…)
(…) A marxi esztétika, amely tagadja a legnaturalistább részletekkel ábrázolt
világ realista jellegét, hogyha abban az élet lényeges mozgatóerői nem jutnak
kifejezésre, magától értetődőnek tekinti, hogy Hoffman és Balzac fantasztikus
novellái a realista irodalom csúcspontjait jelzik, mert bennük éppen a
fantasztikus ábrázolás segítségével ezek a lényeges mozzanatok jutnak érvényre.
A marxi esztétika realizmusfelfogása: a művésziesen érzékletessé tett lényeg
realizmusa. (…)
(…) Láttuk, a marxista világszemlélet egyik központi problémája: jelenség és
lényeg dialektikája, a lényeg kiásása és feltárása az ellentmondó jelenségek
szövevényéből. Most már a művészi szubjektum aktivitása nem szűnik meg, sőt nem
is csökken, ha nem hisszük azt, hogy a semmiből „teremt” valami gyökeresen
újat, hanem felismerjük, hogy a tőle függetlenül létező, de nem mindenki
számára hozzáférhető, a legnagyobb művész részére is sokáig elrejtett lényeget
fedezi fel. Nem lekicsinylése, hanem, ellenkezőleg, minden eddiginél magasabbra
értékelése a művészi szubjektum alkotó munkájának, ha a marxista esztétika
abban látja tevékenységének legfőbb értékét, hogy műveiben a társadalmi
folyamatot öntudatra emeli, és érzékileg, élményileg hozzáférhetővé teszi; (…)
(…) Másrészt a lényeg esztétikai
felismerése a marxizmus számára nem egyszerű és egyszersmind végleges aktus,
hanem maga is folyamat: mozgásban lépésről lépésre közelíti meg a lényeges
valóságot; éppen azért, mert szerinte a legmélyebb, a leglényegesebb valóság
mindig ugyanannak az összvalóságnak része, mint a felületi jelenség.
Ily módon a marxizmus aláhúzva az esztétikai megismerés és ábrázolás végsőkig
menő objektivitását, ugyanakkor éppen úgy hangsúlyozza az alkotó szubjektum
nélkülözhetetlen szerepét, mert ez a folyamatos, lépésről lépésre való
megközelítése az elrejtett lényegnek csak a legnagyobb és legkitartóbb művészi
zsenik részére nyitvaálló út. A marxizmus objektivizmusa annyira megy, hogy még
az absztrakcióról – az igazi, értelmes absztrakcióról – sem ismeri el, hogy az
tisztára az emberi tudat terméke, hanem különösen a társadalmi folyamat
elsődleges megjelenési formáinál: a gazdaságiaknál kimutatja, hogy az
absztrakciót maga a társadalmi valóság hozza létre a tárgyakon. Ennek az
absztrakciófolyamatnak azonban megértő fantáziával utánamenni, szövevényeit
kigombolyítani és az egész szövevényes összefüggést tipikus alakokban és
tipikus helyzetekben központosítani: erre csakis a legnagyobb művészi zseni
képes. (…)
(…) Eddigi fejtegetéseinkhez hozzá kell tennünk, hogy a művészet
marxizmus-hirdette objektivitása a legkevésbé sem jelenti az alkotóművész
pártatlanságát a társadalmi jelenségekkel szemben. Éppen, mert a nagy művész,
mint azt a marxista esztétika helyesen felismeri, nem statikus dolgokat és
helyzeteket érzékel, hanem folyamatok irányát és tempóját kémleli, meg kell
értenie mint művésznek e folyamatok jellegét, s ez a megismerés már önmagában
véve is állásfoglalás. Az a felfogás, mintha a művész az ilyen folyamatoknak
állást nem foglaló, minden társadalmi mozgalom fölött álló szemlélője lenne ( a
Flaubert-féle „impassibilité”), a legjobb esetben illúzió, öncsalás, a legtöbb
esetben azonban egyszerűen menekülés az élet és az irodalom nagy kérdései elől.
(…) (…) Mindenekelőtt: maga az
objektív valóság sem irány nélküli összevissza mozgás, hanem olyan fejlődési
folyamat, amelynek magában véve is vannak többé-kevésbé mélyenjáró tendenciái,
és amelynek – főleg – megvan a maga alapvető tendenciája. Ennek felismerése, az
ehhez való helytelen állásfoglalás mindig nagy kárt okoz a művészi alkotásnak.
(…)
(…) a tendencia csak akkor fér össze a művészettel, illetve segít a művészet
legnagyobb alkotásait létrehozni, ha szervesen nő ki az alkotásnak, a művészi
ábrázolásnak művészi lényegéből, vagyis – előbbi fejtegetéseink értelmében – a
valóságból magából, amelynek a dialektikus tükröződése. Most már mik azok az
alapvető tendenciák, amelyekhez az irodalmi alkotó, ha igazi nagy művész akar
lenni, kénytelen állást foglalni? Ezek az emberi haladás nagy kérdései. Ezekkel
szemben nagy író nem lehet közönyös; az ezekhez való szenvedélyes állásfoglalás
nélkül nincs helyes típusteremtés, nincs mély realizmus. Ilyen állásfoglalás
nélkül az író sohasem fogja tudni a lényegest a lényegtelentől
megkülönböztetni. Mert a társadalmi fejlődés egészét tekintve, a helyes
megkülönböztetés lehetősége el van zárva az olyan író elől, aki nem szereti a
jót, és nem utasítja el a rosszat. (…)
(…) Úgy látszik, mintha e gondolatmenetből az következnék, hogy minden nagy
írónak filozófiailag, társadalmilag, politikailag tudatosan progresszív
világszemlélete kellene, hogy legyen; mintha – élesen fejezzük ki ezt a
látszatellentmondást – minden nagy író szükségképpen politikailag és
társadalmilag baloldali volna. Az irodalomtörténet nem egy nagyobb realistájának
esete, éppen Marx és Engels legkedveltebb írói, az ellenkezőjét mutatják. Sem
Shakespeare, sem Goethe, sem Walter Scott, sem Balzac nem álltak politikailag a
baloldalon. (…)
(…) A nagy művész
becsületessége éppen abban áll, hogyha valamely alak kifejlődése megcáfolja
azokat a felfogásokat, azokat az illúziókat, amelyeknek kedvéért az alak az író
fantáziájában létrejött, akkor a nagy művész hagyja az alakot szabadon, a végső
következményekig kifejlődni, s mit sem törődik azzal, hogy itt legmélyebb meggyőződései
foszlanak a levegőbe, mert ellentmondanak a valóság igaz és mély
dialektikájának. (…)
(…) Ámde, amennyiben a világot az igazi realista objektivitás eszközeivel
tanulmányozza és ábrázolja, nemcsak alkotásaiban jut el a folyamat igazi
lényegének helyes visszatükrözéséig, hanem önmagában is mélyebbre ás, eljut
szeretetének és gyűlöletének igazi gyökeréig. (…)
(…) A realizmus diadala ebben a marxista fogalmazásban teljes szakítást jelent
az irodalom és a művészet ama vulgáris felfogásával, amely az író politikai
nézeteiből, úgynevezett osztálypszichológiájából mechanikusan magyarázta a
költői művek értékét. (…)
(…) Tehát – hogy e körül a módszer körül semmi félreértés ne maradjon – a
realizmus diadala Engels szerint sem azt nem jelenti, hogy a marxizmus számára
most már közönyös az író nyíltan kifejezett világnézete, sem azt, hogy minden
író minden alkotása, ha eltér nyíltan kifejezett világnézetétől, már a
realizmus győzelmét jelenti. (…)
(…) Nagy művészet, igazi realizmus és humanizmus elválaszthatatlanul össze
vannak forrva. És az egyesülés elve épp az, amit az előbb kiemeltünk: őrködés
az ember integritása felett. Ez a humanizmus a marxi esztétikának legfontosabb
alapelvei közé tartozik. Ismét ki kell emelnünk: nem Marx és Engels az elsők,
akik a humanizmus elvét az esztétikai világszemlélet középpontjába helyezték.
Mint mindenütt, itt is Marx és Engels folytatták és tovább fejlesztették a
filozófiai és esztétikai gondolkodás legnagyobb képviselőinek munkáját. (…)
(…) De egyedül a materialista történelem-szemlélet volt képes felismerni, hogy
az emberi princípium igazi és komoly, legmélyebb megsértése, az ember
integritásának szétdarabolása és megcsonkítása, az ember degradációja és
deformálása éppen a társadalom materiális, gazdasági szerkezetének szükségszerű
következménye. (…)