Sunday, March 16, 2014

5 8 6

FulRadio Live Show 018 experts

0101. 586 pitbull
01.02. brék (break)
ARCHIVE.ORG

Wednesday, March 05, 2014

"Hasztalan álom"

01/A. tzorbjjc  and Liquid Limbs (early tapes) "Álom, miben hittél (Dreams ohne Profitability"
02/B. tzorbjjc and Bronski Beat (courtesy of London) "Need a Man Blues"

Sunday, March 02, 2014

Lukács György: "Bevezetés a marxi esztétikába" (részlet)




Lukács György: "Bevezetés a marxi esztétikába" (részlet)


(…) A dialektikus módszer lényege éppen abban áll, hogy az abszolút és a relatív elválaszthatatlan egységet alkot: az abszolút igazságnak megvannak a maga relatív, helyhez, időhöz, körülményekhez kötött elemei, viszont a relatív igazság, amennyiben csakugyan igazság, amennyiben híven tükrözi a valóságot, abszolút érvénnyel bír. (…)

(…) A dialektika tagadja azt, hogy bárhol a világban léteznék tisztán egyoldalú ok és okozati viszonylat: a legegyszerűbb tényekben is felismeri okok és okozatok bonyolult kölcsönhatását. És olyan sokrétű és sokoldalú folyamatban, mint amilyen a társadalom fejlődése, a történelmi materializmus különös élességgel hangsúlyozza, hogy a társadalmi, a történelmi fejlődés összfolyamata mindenütt bonyolult kölcsönhatások szövevényéből jön létre. (…)

(…) A marxizmus fejlődéstörténeti alapgondolata, hogy az ember munkája révén vált állatból emberré. Ily módon a szubjektum alkotó szerepe úgy nyilvánul meg, hogy az ember – munkája által, melynek jellegét, lehetőségeit, fejlettségi fokát stb. természetesen objektív természeti és társadalmi körülmények határozzák meg – önmagát teremti meg, önmaga csinált önmagából embert. (…)

(…) Az ember szellemi tevékenységének minden területén tehát bizonyos relatív önállósággal bír; ez vonatkozik legelsősorban a művészetre és az irodalomra. Minden ilyen tevékenységi terület, minden ilyen szféra – az alkotó szubjektumokon keresztül – önmagát fejleszti, közvetlenül saját korábbi alkotásaihoz kapcsolódik, azokat fejleszti tovább, ha kritikával és polemikusan is. Már rámutattunk arra, hogy ez az önállóság relatív, hogy semmiképpen sem jelenti a gazdasági alépítmény elsődleges jellegének tagadását. Ebből azonban távolról sem következik, hogy az a szubjektív meggyőződés, mintha a szellemi élet valamely szférája önmagát fejlesztené tovább, puszta illúzió volna. Ez az önállóság objektíve van megalapozva a társadalmi fejlődés lényegében, a társadalmi munkamegosztásban. Engels e kérdésről a következőket írja: „Az emberek, akik ezzel foglalkoznak, a munkamegosztás különféle ágaihoz tartoznak, és azt hiszik magukról, hogy független területen dolgoznak. És amennyiben önálló csoportot alkotnak a társadalmi munkamegosztáson belül, annyiban termékeik – tévedéseiket is beleértve – visszahatnak az egész társadalmi fejlődésre, még a gazdaságira is. Emellett azonban ők maguk ugyancsak a gazdasági fejlődés uralkodó befolyása alatt állnak.” (…)

(…) A marxi ökonómia ugyanis a társadalmi élet alapját képező gazdasági lét kategóriáit visszavezeti oda, ahol valóságos formájukban nyilvánulnak meg, mint emberek viszonylatai emberekhez, és ezeken keresztül, mint a társadalom viszonya a természethez. Ámde Marx egyúttal azt is bebizonyítja, hogy mindezek a kategóriák a kapitalizmusban szükségszerűen dologi formában jelennek meg, s dologi formájukkal eltakarják igazi lényegüket, az emberek közötti viszonylatokat. Az emberi lét alapvető kategóriáinak e fejtetőre állítása a kapitalista társadalom szükségszerű fetisizációja. Az emberek öntudatában a világ egészen másképp, struktúrájában elferdítve, struktúrájából kifordítva jelenik meg. Egészen kivételes gondolati munka kell ahhoz, hogy a kapitalizmus embere keresztül lásson ezen a fetisizáción, hogy az emberek mindennapi létét meghatározó dologi kategóriák mögött (áru, pénz, ár stb.) meglássa igazi lényegüket; az emberek közötti viszonylatokat. Mármost minden irodalom, minden művészet lényegéhez tartozik a humanitás, vagyis az ember emberi mivoltának szenvedélyes tanulmányozása; minden jó művészet és irodalom ezzel szoros összefüggésben annyiban is mindig humanista, hogy nemcsak szenvedélyesen tanulmányozza az embert, emberi mivoltának igazi lényegét, hanem ugyanakkor szenvedélyesen védelmezi az ember emberi integritását minden azt támadó, lealacsonyító, eltorzító irányzattal szemben. Mivel pedig mindezek az irányzatok, mindenekelőtt természetesen az embernek az ember által történt elnyomása és kizsákmányolása egy társadalomban sem ölt – éppen látszólag objektív, „dologi” jellege miatt – olyan embertelen formákat, mint a kapitalista társadalomban, minden igazi művész, igazi író ösztönös ellensége a humánus elv ilyen eltorzulásának; egészen mindegy, hogy ez az egyes alkotókban mennyire válik tudatossá. (…)

(…) Ezzel azonban még az itt tárgyalandó fő szempontok nincsenek kimerítve. A tőkés termelési rend művészetellenessége megnyilvánul a kapitalista munkamegosztásban is. Ennek igazi megértése ismét visszautal az ökonómia egészének tanulmányozásához. A mi problémánk szempontjából itt csak egy elvet emelünk ki; ismét a humanitás elvét, amelyet a proletariátus felszabadulási harca a megelőző nagy demokratikus és forradalmi mozgalmaktól örökölt és tovább fejlesztett; a sokoldalú, a teljes ember kifejlődésének követelését. A tőkés termelési rend művészetellenes, kultúraellenes irányzata e tekintetben az ember szétdarabolását, a konkrét teljességnek elvont specialitássá történő szétdarabolását jelenti. Ezt a tényt magát a romantikus antikapitalisták szintén felismerték. De ők fátumot, szerencsétlenséget láttak benne és ennélfogva igyekeztek – legalább érzésben és gondolatban – visszamenekülni primitívebb társadalmakba, aminek következtében állásfoglalásuk szükségképpen igen gyakran átcsapott a reakcióba. Marx és Engels sohasem tagadták a tőkés termelési mód haladó jellegét, minden embertelenségének könyörtelen leleplezése mellett. Világosan látták és világosan kifejtették, hogy az emberiség csak ezen az úton teremtheti meg végleges és igazi felszabadulásának, a szocializmusnak anyagi előfeltételeit. (…)


(…) Marx itt adott válasza ugyanis minden műalkotás, minden művészi korszak esztétikai lényegét illetően két nagy kérdéskomplexumot vet fel: mit jelent ez az így ábrázolt világ az emberiség fejlődése szempontjából, és hogyan ábrázolja a művész ezen a fejlődésen belül annak valamely meghatározott fokát? (…)

(…) A dialektikus materializmus alaptétele, hogy a külvilágnak bármifajta tudatosítása semmi más, mint az öntudattól függetlenül létező világ visszatükrözése az ember gondolataiban, képzeteiben, érzéseiben stb. (…)

(…) Ha most már ennek a helyzetnek néhány legfontosabb mozzanatát tisztázni óhajtjuk, akkor azonnal felmerül a kérdés: mi az a valóság, amelynek az irodalmi ábrázolás hű tükrözése kell hogy legyen? Itt mindenekelőtt a válasz negatív oldala a fontos: ez a valóság nem a külvilág közvetlenül érzékelt felülete, nem az élet véletlen, pillanatnyi, esetleges jelenségei. A marxista esztétika, amikor a realizmust állítja a művészetelmélet középpontjába, ugyanakkor a legélesebb harcot indítja meg minden naturalizmus ellen, minden olyan irány ellen, mely beéri a valóság közvetlenül észlelhető felületének fotografikus visszaadásával. (…)

(…) A marxizmus esztétikája azonban ugyanakkor éles harcot folytat a művészi fejlődés másik hamis véglete ellen is: az ellen, hogy elvetvén a valóság fotografikus másolatát, belátván a művészi formák függetlenségét ettől a felületes valóságtól, a művészet elmélete és gyakorlata most már abszolút önállóságot tulajdonít saját formáinak, öncélnak tekinti a formák tökéletességét, illetve azok tökéletesítését, radikális átalakítását, s ezzel elvonatkozik magától a valóságtól, függetlennek tartja magát a valóságtól, jogot érez magában annak gyökeres átformálására, stilizálására. (…)


(…) A művészet lényegének ilyen felfogása elveti a dialektikus materializmus ismeretelméletének egyik központi kérdését: jelenség és lényeg dialektikájának kérdését. A polgári gondolkodás és ennél fogva a polgári esztétika úgyszólván sohasem tudott megbirkózni ezzel a problémával. Minden naturalista elmélet és gyakorlat mechanikusan, antidialektikusan egyesíti a jelenséget és a lényeget, és ebben a zavaros összekeverésben szükségképpen elhomályosul, sőt a legtöbbször teljesen eltűnik a lényeg. Az idealista művészetfilozófia, a stilizáló művészi gyakorlat olykor tisztán látja lényeg és jelensége ellentétét, azonban dialektika híján vagy tökéletlen idealista dialektikával dolgozván jelenség, és lényeg között kizárólag ellentétet lát, és nem ismeri fel az ellentétességen belül az ellentmondások dialektikus egységét. (…)

(…) Hanyatló korszakok irodalma és irodalomelmélete pedig mindkét hamis tendenciát egyesíteni szokta: a lényeg igazi felkutatásának helyébe felületes analógiákkal űzött játék lép, amely analógiák azonban éppen úgy el vannak vonatkoztatva a valóságtól, mint az idealista klasszikusok lényegábrázolásai; ezekre az üres konstrukciókra azután naturalista, impresszionista stb. részletek vannak ráaggatva, és holmi misztifikáló „világnézet” foglalja össze álegységbe a szervesen össze nem tartozó részeket.
Lényeg és jelenség igazi dialektikája azon alapszik, hogy mind a kettő egyaránt az objektív valóságnak része, mind a kettő a valóság és nem pusztán az emberi öntudat terméke. Ámde – és ez a dialektikus megismerés egyik fontos tétele – a valóságnak különböző fokozatai vannak: van a felület, a pillanatnyiság, a soha nem ismétlődés elfutó valósága, és vannak a valóságnak mélyebb, törvényszerűen visszatérő, bár mindig a megmásult körülmények között változó elemei és irányzatai. Ez a dialektika áthatja a valóság egészét, úgyhogy jelenség és lényeg ebben az összefüggésben ismét relativizálódik; az, ami, ha a közvetlen élmény felületéről mélyebbre ásunk, mint lényeg állott annak jelenségjellegével szemben, mélyebb kutatás esetén jelenségként szerepel, amely mögött egy más, egy új lényeg áll. És így tovább a végtelenségig. Az igazi művészet törekvése tehát mélységre és átfogásra irányul. Az életet a maga mennél nagyszabásúbb teljességében igyekszik megragadni. Vagyis egyrészt felkutatja, lehetőség szerint mélyre hatolva, a jelenség mögött rejlő lényeges mozzanatokat, ezeket azonban nem elvonva, nem a jelenségektől elvonatkozva, azokkal szembeszegezve ábrázolja, hanem éppen ezt az eleven dialektikus folyamatot, ahogy a lényeg átcsap a jelenségbe, megnyilvánul a jelenségben, ahogy viszont a jelenség a maga mozgásában felfedi a maga lényegét. Másrészt mindezek az egyes mozzanatok nemcsak önmagukban rejtenek dialektikus mozgást, egymásba átcsapást, hanem szakadatlan kölcsönhatásban állnak egymással, egy szakadatlan mozgásnak, szakadatlan folyamatnak a mozzanatai. Az igazi művészet tehát az emberi élet egy-egy egészét, a maga mozgásában, fejlődésében, kibontakozásában ábrázolja.
Mivel ily módon a dialektikus felfogás mozgó egységbe foglalja össze az általánost, a különöst és az egyest, természetes, hogy ennek megvan a maga specifikus művészi megjelenési formája. (…)

(…) Ennek a művészi szintézisnek egyik legfontosabb központi kategóriája a típus. (…)


(…) Engels azonban rámutat arra is, hogy ezt a tipikusságot semmiképpen sem szabad a jelenségek egyszeriségével szembeállítani, semmiképpen sem szabad belőle valami elvonatkozott elvontságot csinálni:
„… minden ember típus, egyben azonban meghatározott egyén is, egy >>ez<<, mint az öreg Hegel mondja, s ennek így is kell lennie.”
A típus tehát, Marx és Engels szerint, nem a klasszikus tragédia elvont típusa, nem a schilleri idealizáló általánosítás alakja, de még kevésbé az, amivé a zolai és a Zola utáni irodalom és irodalomelmélet tette: az átlag. A típust az jellemzi, hogy benne annak a mozgó egységnek, amelyet az igazi irodalom élettükrözése ábrázol, összes kiemelkedő vonásai a maguk ellentmondásos egységében összefutnak, hogy ezek az ellentétek, valamely kor legfontosabb társadalmi, erkölcsi és lelki ellentmondásai, benne eleven egységbe fonódnak össze. Ezzel ellentétben az átlagábrázolás szükségképpen odavezet, hogy ezek az ellentétek, amelyek mindig valamely kor nagy problémáinak tükrözései, az átlagember lelkében és sorsában letompítva, legyengülve jelennek meg, és ezáltal éppen lényeges vonásaikat veszítik el. A típusábrázolásban, a tipikus művészetben egyesül a konkrét és a törvényszerű, az örök emberi és a történelmileg meghatározott, az egyéni és társadalmilag általános. A tipikus ábrázolásban, tipikus jellemek és tipikus szituációk feltárásában tehát a társadalmi fejlődés legfontosabb irányai jutnak adekvát művészi kifejezésre. (…)

(…) A marxi esztétika csupán azt kívánja, hogy a nagy író által megragadott lényeg ne elvontan jelentkezzék, hanem mint az eleven élet valamely jelenségében szervesen benne rejlő és annak egyéni életéből kinövő lényege. Az azonban szerintük egyáltalában nem szükségszerű, hogy a művészileg megérzékített jelenség mint jelenség, a mindennapi, sőt akárcsak a valóságos életből legyen merítve. Vagyis a Marx-féle realizmusfelfogással teljes mértékben összefér a költői fantáziának akár legcsapongóbb játéka, a jelenségek ábrázolásának legmesszebbmenő fantasztikuma. Nem véletlen, hogy Balzac egyes fantasztikus novellái, hogy E. Th. A. Hoffman művei azok közé tartoznak, amelyeket Marx a legmagasabbra értékelt. (…)

(…) A marxi esztétika, amely tagadja a legnaturalistább részletekkel ábrázolt világ realista jellegét, hogyha abban az élet lényeges mozgatóerői nem jutnak kifejezésre, magától értetődőnek tekinti, hogy Hoffman és Balzac fantasztikus novellái a realista irodalom csúcspontjait jelzik, mert bennük éppen a fantasztikus ábrázolás segítségével ezek a lényeges mozzanatok jutnak érvényre. A marxi esztétika realizmusfelfogása: a művésziesen érzékletessé tett lényeg realizmusa. (…)

(…) Láttuk, a marxista világszemlélet egyik központi problémája: jelenség és lényeg dialektikája, a lényeg kiásása és feltárása az ellentmondó jelenségek szövevényéből. Most már a művészi szubjektum aktivitása nem szűnik meg, sőt nem is csökken, ha nem hisszük azt, hogy a semmiből „teremt” valami gyökeresen újat, hanem felismerjük, hogy a tőle függetlenül létező, de nem mindenki számára hozzáférhető, a legnagyobb művész részére is sokáig elrejtett lényeget fedezi fel. Nem lekicsinylése, hanem, ellenkezőleg, minden eddiginél magasabbra értékelése a művészi szubjektum alkotó munkájának, ha a marxista esztétika abban látja tevékenységének legfőbb értékét, hogy műveiben a társadalmi folyamatot öntudatra emeli, és érzékileg, élményileg hozzáférhetővé teszi; (…)


(…) Másrészt a lényeg esztétikai felismerése a marxizmus számára nem egyszerű és egyszersmind végleges aktus, hanem maga is folyamat: mozgásban lépésről lépésre közelíti meg a lényeges valóságot; éppen azért, mert szerinte a legmélyebb, a leglényegesebb valóság mindig ugyanannak az összvalóságnak része, mint a felületi jelenség.
Ily módon a marxizmus aláhúzva az esztétikai megismerés és ábrázolás végsőkig menő objektivitását, ugyanakkor éppen úgy hangsúlyozza az alkotó szubjektum nélkülözhetetlen szerepét, mert ez a folyamatos, lépésről lépésre való megközelítése az elrejtett lényegnek csak a legnagyobb és legkitartóbb művészi zsenik részére nyitvaálló út. A marxizmus objektivizmusa annyira megy, hogy még az absztrakcióról – az igazi, értelmes absztrakcióról – sem ismeri el, hogy az tisztára az emberi tudat terméke, hanem különösen a társadalmi folyamat elsődleges megjelenési formáinál: a gazdaságiaknál kimutatja, hogy az absztrakciót maga a társadalmi valóság hozza létre a tárgyakon. Ennek az absztrakciófolyamatnak azonban megértő fantáziával utánamenni, szövevényeit kigombolyítani és az egész szövevényes összefüggést tipikus alakokban és tipikus helyzetekben központosítani: erre csakis a legnagyobb művészi zseni képes. (…)

(…) Eddigi fejtegetéseinkhez hozzá kell tennünk, hogy a művészet marxizmus-hirdette objektivitása a legkevésbé sem jelenti az alkotóművész pártatlanságát a társadalmi jelenségekkel szemben. Éppen, mert a nagy művész, mint azt a marxista esztétika helyesen felismeri, nem statikus dolgokat és helyzeteket érzékel, hanem folyamatok irányát és tempóját kémleli, meg kell értenie mint művésznek e folyamatok jellegét, s ez a megismerés már önmagában véve is állásfoglalás. Az a felfogás, mintha a művész az ilyen folyamatoknak állást nem foglaló, minden társadalmi mozgalom fölött álló szemlélője lenne ( a Flaubert-féle „impassibilité”), a legjobb esetben illúzió, öncsalás, a legtöbb esetben azonban egyszerűen menekülés az élet és az irodalom nagy kérdései elől. (…)

(…) Mindenekelőtt: maga az objektív valóság sem irány nélküli összevissza mozgás, hanem olyan fejlődési folyamat, amelynek magában véve is vannak többé-kevésbé mélyenjáró tendenciái, és amelynek – főleg – megvan a maga alapvető tendenciája. Ennek felismerése, az ehhez való helytelen állásfoglalás mindig nagy kárt okoz a művészi alkotásnak. (…)

(…) a tendencia csak akkor fér össze a művészettel, illetve segít a művészet legnagyobb alkotásait létrehozni, ha szervesen nő ki az alkotásnak, a művészi ábrázolásnak művészi lényegéből, vagyis – előbbi fejtegetéseink értelmében – a valóságból magából, amelynek a dialektikus tükröződése. Most már mik azok az alapvető tendenciák, amelyekhez az irodalmi alkotó, ha igazi nagy művész akar lenni, kénytelen állást foglalni? Ezek az emberi haladás nagy kérdései. Ezekkel szemben nagy író nem lehet közönyös; az ezekhez való szenvedélyes állásfoglalás nélkül nincs helyes típusteremtés, nincs mély realizmus. Ilyen állásfoglalás nélkül az író sohasem fogja tudni a lényegest a lényegtelentől megkülönböztetni. Mert a társadalmi fejlődés egészét tekintve, a helyes megkülönböztetés lehetősége el van zárva az olyan író elől, aki nem szereti a jót, és nem utasítja el a rosszat. (…)

(…) Úgy látszik, mintha e gondolatmenetből az következnék, hogy minden nagy írónak filozófiailag, társadalmilag, politikailag tudatosan progresszív világszemlélete kellene, hogy legyen; mintha – élesen fejezzük ki ezt a látszatellentmondást – minden nagy író szükségképpen politikailag és társadalmilag baloldali volna. Az irodalomtörténet nem egy nagyobb realistájának esete, éppen Marx és Engels legkedveltebb írói, az ellenkezőjét mutatják. Sem Shakespeare, sem Goethe, sem Walter Scott, sem Balzac nem álltak politikailag a baloldalon. (…)


(…) A nagy művész becsületessége éppen abban áll, hogyha valamely alak kifejlődése megcáfolja azokat a felfogásokat, azokat az illúziókat, amelyeknek kedvéért az alak az író fantáziájában létrejött, akkor a nagy művész hagyja az alakot szabadon, a végső következményekig kifejlődni, s mit sem törődik azzal, hogy itt legmélyebb meggyőződései foszlanak a levegőbe, mert ellentmondanak a valóság igaz és mély dialektikájának. (…)

(…) Ámde, amennyiben a világot az igazi realista objektivitás eszközeivel tanulmányozza és ábrázolja, nemcsak alkotásaiban jut el a folyamat igazi lényegének helyes visszatükrözéséig, hanem önmagában is mélyebbre ás, eljut szeretetének és gyűlöletének igazi gyökeréig. (…)

(…) A realizmus diadala ebben a marxista fogalmazásban teljes szakítást jelent az irodalom és a művészet ama vulgáris felfogásával, amely az író politikai nézeteiből, úgynevezett osztálypszichológiájából mechanikusan magyarázta a költői művek értékét. (…)

(…) Tehát – hogy e körül a módszer körül semmi félreértés ne maradjon – a realizmus diadala Engels szerint sem azt nem jelenti, hogy a marxizmus számára most már közönyös az író nyíltan kifejezett világnézete, sem azt, hogy minden író minden alkotása, ha eltér nyíltan kifejezett világnézetétől, már a realizmus győzelmét jelenti. (…)

(…) Nagy művészet, igazi realizmus és humanizmus elválaszthatatlanul össze vannak forrva. És az egyesülés elve épp az, amit az előbb kiemeltünk: őrködés az ember integritása felett. Ez a humanizmus a marxi esztétikának legfontosabb alapelvei közé tartozik. Ismét ki kell emelnünk: nem Marx és Engels az elsők, akik a humanizmus elvét az esztétikai világszemlélet középpontjába helyezték. Mint mindenütt, itt is Marx és Engels folytatták és tovább fejlesztették a filozófiai és esztétikai gondolkodás legnagyobb képviselőinek munkáját. (…)

(…) De egyedül a materialista történelem-szemlélet volt képes felismerni, hogy az emberi princípium igazi és komoly, legmélyebb megsértése, az ember integritásának szétdarabolása és megcsonkítása, az ember degradációja és deformálása éppen a társadalom materiális, gazdasági szerkezetének szükségszerű következménye. (…)